Számos olyan ragadozó halat ismerünk, amelynek az intenzív, száraz táppal történő nevelése már megoldottnak mondható. Elég, ha a különböző lazac és pisztrángfélékre, vagy a mi süllőnk közeli rokonára, az észak-amerikai süllőre, vagy „walleye"-re (Sander vitreum) gondolnunk.

A süllőnél (Sander lucioperca) a módszer felvetését az indokolta, hogy a hagyományos technológiákkal csak extenzíven és kevésbé előretervezhető módon folytatható süllőtermelés. Ennek fő oka az, hogy a ragadozásra áttérő süllő számára a megfelelő méretű és mennyiségű táplálékszervezet biztosítása - bár elvileg lehetséges volna - a gyakorlatban nehezen megvalósítható és költséges. A megfelelő nagyságú táplálékhalak hiányában a süllő gyengén fejlődik és nehezen telel át. Ennek a jelenségnek az áthidalása tehát nagyon fontos feladat, hiszen ha lehetséges lenne táppal 12-15 cm-esre felnevelni az ivadékokat, akkor a telelés sokkal nagyobb arányban élnék túl a növendék halak. Jelenleg a „tápra szoktatással" kapcsolatban folynak az egyetemi kísérletek, ebben a kísérletsorozatban vesz részt partnerként a Makkos és Tsa Kft.